Jézus Krisztus életéről, haláláról és feltámadásáról az Újszövetség első 4 könyvében olvashatunk. Isten Fiaként emberré vált, közöttünk élt, tanított, gyógyított, csodákat tett, és hirdette Isten eljövendő királyságát. Korának zsidó vezetői és a római hatóságok kereszthalálra ítélték, amiért Isten Fiának vallotta magát (Lk 22,70). Halálával megfizette az árat az emberiség bűnéért, „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). A harmadik napon azonban feltámadt és 40 napon át újra és újra megjelent a hívőknek, együtt evett, beszélgetett velük, magyarázta nekik az Írásokat és a megváltás lényegét. Jézus mennybemenetele előtt megbízta tanítványait a nagy küldetéssel, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet (Máté 28,18-20). A misszióhoz Pártfogót is ígért nekik, akit a mennyből küld hozzájuk.
„Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)
A Szentlélek kitöltetése előtt – Mátyás megválasztásakor – 120 főnyi sokaságról olvasunk a testvérek körében.
„Azokban a napokban felállt Péter a testvérek körében, amikor mintegy százhúsz főnyi sokaság is volt velük együtt…” (ApCsel 1,15)
Néhány nappal később kitöltetett a Szentlélek a tanítványokra, a jeruzsálemi tömegben mindenki a saját nyelvén hallott Isten fenséges dolgairól, majd Péter apostol beszédét követően sokan megtértek és háromezer fővel gyarapodott a gyülekezet.
„Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” (ApCsel 2,41)
Ezt követően a hívők lelkesen és kitartóan hirdették Krisztus örömhírét. A jeruzsálemi vallási vezetők több ízben is elfogták, kihallgatták, megfenyegették és börtönbe vetették a tanítványokat, de alapos vád hiányában mindig kénytelenek voltak elengedni őket. A gyülekezet pedig eközben folyamatosan növekedett. Végül István volt az első hívő, akit nyilvánosan megköveztek – az első vértanú. Halálát követően a buzgó farizeus, Saul vezetésével üldözni kezdték Krisztus követőit, így a legtöbben elmenekültek a fővárosból.
„Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.” (ApCsel 8,1)
Amerre csak jártak, mindenhol hirdették az evangéliumot, így egyre többen jutottak hitre a Jeruzsálemtől távolabbra eső régiókban is. Ebben az időszakban a gyülekezeti tagok elsősorban zsidó származásúak voltak, azonban küszöbön volt a változás, ahogy az előre meg is volt jövendölve a Messiásról.
„Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” (Ézs 49,6)
Már Fülöpről is olvassuk, hogy bemerítette az etióp kincstárnokot (ApCsel 8,26-40), Péternek pedig Isten látomásban, valamint a Kornéliusszal való találkozásban jelentette ki, hogy Krisztus üdvösségében a pogányok is részesülhetnek (ApCsel 10). A forradalmi változást végül az egyházat üldöző Saul – más néven Pál – megtérése hozta el (ApCsel 9,1-30), aki egész hátralevő életét a pogányok közötti missziónak szentelte. Szolgálata nyomán sorra gyülekezetek születtek és az evangélium elterjedt az egész Római Birodalom területén, sőt azon túl is.
A zsidó vallási vezetők mellett a rómaiak is egyre kevésbé nézték jó szemmel a kereszténység terjedését. Az első komoly üldözésre Nero uralkodása alatt került sor, s az őt követő császárok közül többen is folytatták, újrakezdték a hívők irtását (pl. Domitianus, Traianus, Diocletianus). A keresztények elleni legerősebb vád az volt, hogy nyíltan elutasították a császárkultusz gyakorlását, és egyedül Jézus Krisztust vallották uruknak. Ezért hívők tömegei fizettek az életükkel, ám a mártírok vére csak tovább öntözte a megtérés magvait és az üldöztetés ellenére az egyház egyre növekedett. Később Constantinus (Nagy Konstantin) császár 313-ban a milánói ediktumban vallási türelmet hirdetett, amely szabad vallásgyakorlatot biztosított a Római Birodalomban. Ezzel a keresztény egyház hivatalos üldözése véget ért. Végül 391-ben Theodosius császár a kereszténységet államvallássá tette.
A kereszténység azóta a világ szinte minden pontjára eljutott, hazánkban ma is államvallás, ám az evangéliumnak mindaddig van még hova terjednie, amíg Krisztus nem lesz az Úr minden szívben.