Jézuska?
Gyűlölöm, amikor karácsony környékén minden évben előkerül ez a kérdés, hogy na, “Mit hozott a Jézuska?” Igen, csecsemőként érkezett közénk, de ő sem maradt így, ahogy mi sem. El tudom fogadni, hogy ez valakinek lehet kedveskedő, vagy becézgető, de ha itt megállunk, és ennyit látunk meg Jézusból, akkor pont a lényegről maradunk le.
A másik véglet, amikor Jézust úgy ábrázolják, mint aki még mindig ott van a kereszten. Vannak templomok, ahol szebbnél szebb keresztek vannak, kicsik és nagyok, de még a mai napig is a szenvedő, összetört emberi alak függ rajtuk. Holott az egyik legfontosabb üzenete a Húsvétnak, hogy nem volt vége a történetnek Nagypénteken, hanem elérkezett a vasárnap hajnal, amikor már nemcsak a kereszt, hanem a sír is üres lett. Pál apostol ezt elég érthetően foglalja össze: “ “Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása? Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is… Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.” (1. Kor. 15: 12-17)
Nemrég döbbentem rá magam is, hogy mennyire ritkán gondolok úgy Jézusra, amilyen Ő éppen ma. Ha visszatekintünk a történelemre, akkor igen, volt ő csecsemő, volt fiatal gyerek, és volt a vidéket járó jóságos tanító. De Ő akkor is egyszerre volt Isten és ember, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel és emberekhez hasonlóvá lett, és még magatartásában is embernek bizonyult. (Fil. 2: 6-8) Tudott sírni, elfáradt, éhes volt, és szeretett együtt lenni a barátaival, akik bizony volt, hogy mélységesen lefárasztották Őt. De szeretete miatt Ő még ennél is mélyebbre ment teljesen önként. Megalázta magát, és engedelmes volt a kereszthalálig, ahol valóságosan szenvedett és kínok között halt meg. Ez volt az elhívása, erre tette fel az életét. Ő Isten egyetlen Fia, lelkünk Megváltója! Ezért jött le ide közénk és lett egy rövid időre a betlehemi istálló Jézuskája.
“Ezért fel is magasztalta Őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké, és földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2:9-11)
Tudatosan kell magamat arra biztatnom, hogy egyre jobban keressem ezt a már a feltámadt, győztes Jézus Királyt, aki fent uralkodik a Mennyekben éppen ebben a pillanatban is. Hiszen a kérdés, hogy “Kinek és mit hiszel el?” Jézus kapcsán is érvényes, nemcsak magammal kapcsolatban. Én döntöm el, hogy számomra Jézus egy csecsemő, vagy még mindig a szenvedő, összetört ember, vagy a feltámadt, hatalmas, győztes Király?! Azt tudom, hogy lelkem Ellensége azért vet be minden eszközt, hogy nehogy elhiggyem és meglássam Jézus igazi arcát és személyét.
A Bibliában is sokféleképpen jelenik meg Jézus. Maguk a zsidók is az ószövetségi írások miatt várták a győztes Messiást. Igaz, ezek mellett az Igeversek mellett volt szó egy szenvedő Messiásról is, de azt valahogy nehéz volt már akkor is meghallani. Jézus is háromszor jelenti be tanítványainak, hogy ő szenvedni fog. De mindig ott van ezek után a szavai után, hogy tanítványai nem értették meg Őt csak azután, hogy feltámadt!
A mai Egyházban Jézus egy kedves, szelíd alak. Aki mindenkit szeret, mindenkit elfogad. Mintha a Szent Isten eltűnt volna a mai istenképekből. Aki gyűlöli és nevén nevezi a bűnt, de szereti a bűnöst. Úgy tartjuk, hogy abból baj nem lehet, ha extrán hirdetjük a kegyelmet!
Jelenések könyvében jelenik meg János apostolnak a feltámadt és mindenekfelett uralkodó Jézus. Pathmos szigetén élt a száműzött apostol, amikor megjelent neki Ő. János ismerte Jézust, hiszen 3 évig volt tanítványa, így meglepő, hogy így ír a találkozásról: “Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott…” (Jel. 1: 17) Olyan, mintha a földi testünk nem tudná befogadni a megdicsőült Isten látványát, aki “hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve; feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez; hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása; jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.” (Jel 1:13-16) Erről a Jézusról sajnos, elég kevés szó esik, pedig megjelenésében benne van az Ő dicsősége, igazsága, méltósága, bölcsessége, mindenhatósága, és ereje. Én ezt a Jézust akarom minél jobban és mélyebben megismerni, addig, amíg itt e földön dobog a szívem és döntéseket hozhatok!
Jánosnak mondott szavait, nekünk is mélyen a szívünkbe kell zárnunk: “Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai” (Jel. 1: 17-18)