Veszteség
Veszteség ért. Nem haláleset, hála Istennek, csak anyagi. Nem a vihar okozta, hanem emberi mulasztás. Sokszor megéltem már, hogy ’Azt hittem, hogy … ’, de aztán mégsem úgy volt. Erre van egy borzasztó válasz, hogy ’Ugye, ugye, hinni a templomban kell!’ Vagy, inkább utána járni mindennek, de ezt sem lehet mindig, minden pillanatban. Pedig milyen jó lenne észnél lenni mindenkor. Aztán eljön a pillanat, amikor kiderül az igazság. Soha nem jön jókor. Egyszerre vagyok mérges magamra, a helyzetre, néha még másokra is. Persze, hálás vagyok, hogy kiderült, mert legalább lehet tenni érte vagy ellene, de azért be kell vallanom, ilyenkor sok az indulat, harag, frusztráció bennem.
Nehéz ilyen eseteknél nem hibáztatni valakit, ezzel áthárítva a felelősséget. De ez nem visz előre. Az sem, ha a veszteség okozója a rokonsághoz tartozik. Ilyenkor aztán ember legyen a talpán, aki higgadt tud maradni! Sajnos, elég egyetlen egy rossz mondat! Rosszul választott szavak, bántó hangsúly, vagy akár csak egy mérges arckifejezés. Máris jön a besértődés, a játszmák, a verseny, hogy kit ért nagyobb veszteség. Ilyenkor menekülök az Úrhoz. Nála kipanaszkodom magam, és megkapom a békességet, de ettől még az emberi kapcsolatokban marad a feszültség, a békétlenség, a meg nem bocsátás. Azt vettem észre, hogy ilyenkor a baj nem jár egyedül! Jön például egy gyötrő fejfájás, vagy fogfájás, esetleg elromló autó vagy konyhai eszköz.
Mégis, ahogy most éppen ezen a viharos időszakon megyek át, rájöttem arra, hogy gyakran így készít elő az Úr áldásokat. Ez tudom, furcsán hangzik, és általában nem is látom ezt azonnal át. De akkor lettem erre figyelmes, amikor a napokban a munkahelyemen állt elő egy olyan helyzet, ami nehéz helyzetbe hozta a céget. Napokig mindenki a megoldáson gondolkozott, dolgozott. Mentek a hosszú egyeztetések, hogy ki és mit tegyen, vagy éppen ne tegyen. Végül a vezetés arra jutott, hogy várjunk. Rengeteg a kérdés, de nincsenek rá válaszok. Egy ilyen nap után hazafelé utaztam egyik kollégámmal. Ahogy beszélgettünk a nap eseményeiről, úgy állt össze nekem a teljesebb kép. Sikerült egy picit hátrébb lépnem és távolabbról ránéznem a helyzetre. Akkor esett le nekem az, hogy végig egy dologra figyeltünk, de közben az előállt helyzetből nagyon sok jó is következik. Olyan régóta húzódó és megoldhatatlannak tűnő, rég berögzült gyakorlatok, amikre most viszont pont itt volt a válasz, és megoldás! Egészen felvillanyozott ez a felismerés!
Eszembe jutott megint egy kép. Tudom, mások vagyunk, de nekem az segít, amikor az Úr elém hoz egy képet. Amikor szorongatok valamit, amit Isten elkér. Mert helyette akar adni egy másikat, egy jobbat, egy szebbet, egy nagyobbat vagy éppen egy odapasszolóbbat... De én azt persze nem látom, csak azt látom, hogy elkéri tőlem azt, ami az enyém. Van, amikor nem elkéri, hanem elveszi. Vagy megengedi, hogy veszteség érjen, abban bízva, hogy végre észreveszem azt, amit Ő ezzel készít nekem. Ilyenkor jön megint egy döntési pont. Rajtam áll, hogy a szememet azon tartom, amit elveszítettem, vagy képes vagyok Isten szemével átlátni a helyeztet és meglátni az Ő gondoskodását, áldásait.
Különleges itt lenni. Amikor rádöbbenek arra, hogy milyen áldásokat kaptam. Amikor végre megértek valamit abból, amit Isten munkál. „Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben.” (Zsolt. 8:29)
Halál esetén a veszteség borzasztóan fájdalmas. Szülőként valahol mindenki retteg mélyen legbelül attól a pillanattól, amikor jön az üzenet, hogy a gyermekem meghalt. Ilyenkor nincsenek szavak, csak könnyek és a rengeteg kérdés. Miért pont ő, mit tehetettem volna, hogy megakadályozzam? Mi lett volna, ha nem engedem el, vagy ha nem arra megy! Őt miért nem mentette meg valaki? A Bibliában ezt a fajta veszteséget Jób élte át, így az ő szavait idézem:
“Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve! Még ebben a helyzetben sem vétkezett Jób, és nem követett el megbotránkoztató dolgot Isten ellen.” (Jób 1:20-22)