Isten atyai szíve
Nagyon meglepett, hogy az utóbbi időben saját csendességeimben és tanulmányaimban Isten újra és újra a szeretet témát hozza és hozta elém. Keresztényként ez a téma örök, és tényleg kimeríthetetlen. Írtam már korábban, hogy lassan 30 éve leszek keresztény, így én sem ma kezdtem. De annyira hálás vagyok, hogy Isten Igéje mindig tud újat mondani!
Isten megteremti az embert az Édenben. Senki és semmi nem kényszeríti rá, hogy ezt tegye. Őszintén, neki sincs szüksége ránk, hiszen a Szentháromság teljesen teljes önmagában. De Isten mégis úgy döntött, hogy megteremtett minket a saját képmására. Szeretetét akarta ezzel megmutatni. Annyi minden van bennünk is, ami az Ő nagyságáról, kreativitásáról és élet szeretetéről beszél. De nem akart robotokat, akik beprogramozás alapján szeretik Őt. Így megadta nekünk a szabad akaratunkat, hogy mi dönthessük el, hogy fogjuk-e őt szeretni vagy sem. Vele éljük az életünket vagy sem. A vele való közösség vágyát azért belehelyezte a szívünkbe, mert tökéletes tervében Ő ezt így képzelte el. Teremtményei, akik önszántukból imádják Őt, vágyják a Vele való szoros kapcsolatot.
Mikor az első emberpár elhitte a Sátán hazugságait és úgy döntött, hogy megszakítja Istennel ezt a nagyon szoros kapcsolatot, tulajdonképpen az ember árva lett. Lelki értelemben meghalt számára az Atya, akivel eddig olyan mély kapcsolatot ápolt. Nincs saját tapasztalatom az árvaságról, - hála Istennek, - de elég sok történetet olvastam és hallottam arról, hogy mennyire meghatározza egy ember életét, amikor bármelyik szülője meghal vagy esetleg saját döntéséből elhagyja gyermekét. A földi apa képe, pedig nagyon meghatározó mindannyiunk életében. Rá kellett döbbennem, hogy az ember Istennek való megfelelési kényszere ebben gyökerezik. Lelki értelemben Isten nélküli életünkben árvák vagyunk. Egyedül vagyunk, távol az atyai háztól. Nem tapasztaljuk meg Isten gondoskodását, védelmét és szeretetét.
Jézus küldetése mögött is az atyai szív áll. Isten látja a mi hiányunkat, látja árvaságunkat, és szeret bennünket, teremtményeit annyira, hogy meg akar minket szólítani. Haza akar minket hívni. Ezzel annyira tudok azonosulni. Én is sokkal jobban szeretem, amikor itthon vannak a gyerekeim, annak ellenére, hogy tudom, már lassan a saját útjukat kell járniuk. Ha Jézus teljes mennyei valóságában és dicsőségében jött volna el közénk, (Jel. 1: 17) akkor nem tudta volna bemutatni nekünk Isten atyai szívét. Akkor, mint minden más vallásban megmaradt volna ez a távolság Isten és teremtménye között. Amiben van imádat, de elég erősen jelen van a félelem, bizonytalanság, a megfelelési kényszer, rengeteg feladat és elvárás, de pont a szeretet hiányzik belőle. Az a szeretet, ami az Atyában van a gyermeke felé. Önzetlen, állandó, ami nem függ a gyermek viselkedésétől. Az Atyával megélhető kapcsolatot hozta el és mutatta be nekünk Jézus, amikor emberi alakban, alázatban, önmagát megüresítve érkezett közénk. Isten Bárányaként jött el, a bűnért való örök áldozatként, míg a hétköznapokban bemutatta nekünk a igaz Embert, aki Istennel és Istenből, az Atyai közösséget teljes valójában, valóságában és mélységében megélte.
Jézus, kereszthalála előtt sokat beszélt az Atyáról, és a vele való kapcsolat helyreállásáról. Jézus emberként mutatta be nekünk, hogy mit jelent szeretni, mit jelent az Atyával közösségben lenni, mit jelent otthon lenni az atyai házban. János evangéliumának a 14. részében beszél erről elég sokat Jézus a tanítványaival, akik akkor még ebből nem sokat értettek: “Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.” (Ján 14:7)
Árva szívünk mindennél jobban vágyódik az atyai szeretetre. Szeretnénk úgy otthon lenni, hogy tudjuk és megéljük a feltétel nélküli elfogadást, a folyamatos apai jelenlétet, kapcsolódást, és figyelmet. Ezt a meghívást hozta el nekünk Jézus. Rajta keresztül, az Ő engesztelő áldozatának elfogadásával megnyílik számunkra az ajtó, és mehetünk haza a minket nagyon hazaváró Mennyei Atyánkhoz. Erről a várakozó Apáról mesél nagyon szemléletesen Jézus a Luk 15. fejezetében, az általunk tékozló fiúként ismert példázatban. Nagyon szemléletes a tékozló fiú apjának az alakja, aki várja haza fiát. Aktívan vár, hiszen folyamatosan figyel, éber, szinte türelmetlen ebben az állapotában. Amint távolról meglátja hazatérő fiát, megszánja, elé fut, nyakába borul és megcsókolja őt. Helyreállítja a fiú által összetört kapcsolatot. Újra apjaként fogadja fiát, akit felöltöztet, gyűrűt húz az ujjára és sarut ad a lábára. (Luk. 15: 20-24)
Ilyen a szíve az én Mennyei Atyámnak. Vár engem haza. Apa akar lenni az életemben. Szeretni akar, közel akar tudni magához, közösségben akar velem lenni. Helyreállítja a szívemet, árvaságom helyett ismét fia illetve lánya leszek. Kiveszi a folyamatos megfelelési kényszert szívemből és helyére ad egy mindent átformáló bizonyosságot. Otthon vagyok, biztonságban vagyok. Van egy Édesapám, akinek számítok, akinek értékes vagyok, akihez tanácsért fordulhatok, akinél megnyugodhatok és akire rábízhatom magam. Elfogad olyannak, amilyen vagyok, nem kell megfelelnem elvárásoknak. Szabad vagyok. DE, nekem kell elindulnom haza. “Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” (Ján 14:21) Természetesen, ahogy Jézus ezt el is mondja a tanítványainak, a Szentlélek segítsége nélkül erre teljes mértékben képtelenek lennénk! Mert kell az Isten Lelke ahhoz, hogy éljen bennünk, hogy vágyjunk az Atyával való kapcsolatra, és hogy tudjunk kapcsolódni a Szent Istenhez. Egyedül ez nem megy.