Itt lenne már a vég?
Munkámból adódóan elég sok fiatal felnőtt vesz körül. Szeretek velük beszélgetni. Akik őszinték, azok elmesélik, hogy mennyi félelem és kétség van bennük a jövőt illetően. Meg is értem őket. Nagyon őszintén, a ma felnövő generációnak, itt Európában, már nincsenek igazán céljaik. Az én szüleim generációja még a szabadságáért küzdött. A mi generációnknak pedig már megadatott a szabadság, a jólét. De mi mivel tudjuk a mai fiatal felnőtteket bátorítani?
Hitem szerint Istennek terve van a világgal. Ő már mindenekelőtt kitervelte, hogy mikor, mi és hogyan fog megtörténni. Nekünk nagyon nem könnyű 1000 években gondolkodni, de a Mindenható Istennek, aki az időn felül áll, nem okoz gondot. A történet elkezdődött a Teremtéssel, az Éden Kertjével. Erre sokan legyintenek, hogy azért már ma, a mai tudományos szemlélet mellett nem kellene ezeket a meséket elhiggyük. Én viszont úgy látom, hogy hit kell a Teremtés, és a Nagy Robbanás elméletének elfogadásához is. Isten embert teremtett, az Ő hasonlatosságára, férfivá és nővé teremtette őket. Nem robotokat teremtett, hanem szabad akarattal rendelkező embereket. Ezzel a szabad akaratunkkal imádhatjuk Őt, de lehetünk ellenségei is egész életünkön át. Fontos még tudnunk, hogy a teremtett világnak vannak szellemi lényei is, akiket bár földi szemeinkkel nem láthatunk, de jelenlétük érezhetően jelen van az életünkben. Biztos mindenkinek vannak ilyen történetei, amikor minden bizonnyal tudja, hogy ilyen jellegű jelenlét, vagy beavatkozás történt meg vele. Pár hete a téli időjárás miatt estem egy hatalmasat. Figyelmetlen voltam, de miután feltápászkodtam a járdáról, azt tudtam, hogy itt most Valaki úgy volt jelen az esésemkor, hogy a fejemet fogta, mert nem vertem össze a betonon. Vagy amikor vezetni tanultam sok-sok évvel ezelőtt, biztos vagyok benne, hogy belenyúltak a helyzetbe, mert a mai napig sem értem, hogy miért nem ütköztem azzal az autóval, ami előttem állt, és amúgy az én figyelmetlenségem miatt biztosan csattannom kellett volna vele. De nemcsak pozitív élményeim vannak. Nemrég a metróra vártam, és jött egy gondolat, hogy ugorjak a szerelvény elé.
Szomorúan veszem tudomásul, hogy a mai nyugati embereknek nincs benne a tudatában, hogy nemcsak mi vagyunk jelen ebben a világban. Pedig ez az első lépés ahhoz, hogy kicsit jobban megértsük a körülöttünk lévő világot. Isten teremtményei között van egy angyal, aki bár a legszebb és legtökéletesebb volt, nem volt megelégedve helyzetével. Fellázadt teremtője ellen. Ebben a lázadásban magával rántott még jó néhány más szellemi lényt is. De haragja és pusztító szándéka a mai napig vele van. Mivel nem sikerült istenné válnia, ellenünk, vagyis az emberek ellen fordult. Tudja, hogy mi Istennek vagyunk a szeme fénye, és ezért mindent elkövet, hogy bennünket elpusztítson. Hazugságaival, megtévesztésével elhiteti velünk, hogy nem ér az életünk semmit, igazából csak úgy véletlenül lettünk, nincs semmi célja annak, hogy itt élünk pár tíz évet ezen a sárgolyón. Abbéli szándéka, hogy egyszer ő maga lesz isten, nem változtak. Harc van, és ennek a lelki harcnak a színtere pedig a mi elménk. Ide dobálja be mindazt, amivel minket félre tud vezetni: hazugságait, csalásait. De persze, mindezt ügyesen teszi! Úgy, hogy mi ne vegyük észre.
Azt azért mindannyian tudjuk, hogy ha egy történet elkezdődik, annak egyszer vége is lesz. Látva a körülöttünk zajló eseményeket, a fiatal felnőttek meglátásait, felteszem a kérdést, hogy létezik az, hogy valóban nincs már messze a vég? Szinte minden történelmi korszakban fel lehetett tenni ezt a kérdést. Szörnyű sorsok és életek vannak és voltak. Mégis ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak. Meg lehet találni az erről szóló cikkeket a sajtóban. Van, aki mer róla beszélni, de én úgy látom, hogy a körülöttem élők nagyon nagy százaléka nem akar, vagy esetleg nem tud mit kezdeni ezekkel a kérdésekkel.
Nekem, hívő embernek, aki már ismerem ezt a lelki harcot, hirdetnem kell, hogy van Remény! Igen, lesz vége a történetnek. De nem hagyott magunkra Jézus, elmondta, hogy mire figyeljünk oda.