| | |
   Főoldal » Katalógus Kereső:
Good News - TOP 5
 1
 2 1
 3
 4
 5
OTP kártya elfogadás

ÚJ CIKK! - Riport Simon Andrással

Egy vonal, két ima, s három tejesüveg

Van egy grafikája a Vatikánban, átéléssel játszik a tilinkón, az egyvonalas képüzeneteit pedig tömegek veszik, szeretik, és „idézik”. Ezek a tények. Engem azonban jobban érdekelt, hogy ki ez az ember a rajzok mögött. Simon András, az egyvonalas grafikák megalkotója élet-leltárt készített, Egyvonalban Istennel címmel.

Hogy mit is várhatsz a könyvtől?
Önéletrajzi riportot: az válaszol, aki kérdez, a szerző egy személyben 
„simonandrásos” rajzokat, jóízűen elmesélt történeteket istenkeresésről, apai szeretetről, művészi létről, mindarról, amit soha nincs idő vagy éppen mersz megkérdezni egy művésztől 285 oldalnyi spontán beszélgetést a bal agyféltekés Simon és a jobb agyféltekés András között, időrendiség és merev koncepciók nélkül. Nincs idő olvasni, szoktuk mondani, pusztán spontán beszélgetni egyet meg pláne nincs! Ez a huncut kötet mégis mindkettőre ráveszi az olvasót. Az első pár oldal után már-már az az érzésünk támad, hogy itt mi kérdezünk, de hát, mi csupán egy harmadik széken foglalhatunk helyet egy képzeletbeli kávézás közben. Mindenestre, ez a közel háromszáz oldal igencsak „olvastatja” magát, az ember lassan már a századik oldalon tart, amikor rájön, milyen sok tartalmas mondandót csempésztek a könnyed, kellemes társalgásba. Nálunk a kosárba került a könyv! Simon Andrással pedig nem csak virtuálisan, de szemtől szemben is találkoztunk. Az időből neki sincs elég, de a mesélő kedve töretlen!

  • Miért készít valaki ötvennyolc évesen leltárt az életéről?

  • Volt egy figyelmeztető élménysorozat, amikor jó néhány kortársam váratlanul elment. Akkor döbbentem rá, milyen veszélyeztetett ez a korosztály. Együttérzéssel gondoltam mindazokra, akiket váratlan hirtelenséggel szólított el a halál, és már nem tudták továbbadni utódaiknak az életük üzenetét. Azt nem tudhatom, meddig fogok élni, de az már az én felelősségem, hogy megfogalmazom-e egyáltalán az életem legfontosabb mondanivalóját, s hagyok-e magam után bármilyen szellemi örökséget. Tulajdonképpen azért született ez a könyv, mert szerettem volna emlékművet állítani annak a kegyelemnek, ami engem ért eddigi életem során.

  • Hogyan született a könyv: ihlettől függően, vagy átgondoltan?

  • Amilyen tudatosan, olyan ösztönösen. 2016 januárjától kezdve minden nap legalább három órát dolgoztam a szövegen, és októberben raktam le a tollat. Ez a könyv gyakorlatilag egy nagyon kitartó, sziszifuszi munkának a gyümölcse. Ugyanakkor egy improvizatív, tíz hónapig tartó derűs párbeszéd lenyomata is, merthogy egyik mondat húzta a másikat. Az már az első oldalakon látszik, hogy nincs különösebb koncepció, pusztán in medias res beszélgetések láncolata. De épp ez volt a cél, hogy az olvasó jelen legyen Simon és András beszélgetésében, ahol spontán merülnek fel kérdések, és spontán válaszok születnek.

  • Saját magaddal beszélgetni nyilvános fórumon különös műfaj. Miért pont a bal agyféltekés éned faggatja a másikat?

  • Úgy gondoltam, hogy a legszemtelenebb kérdéseket egyedül én tehetem fel magamnak. Hogyan sugallhatnék én bármit is egy beszélgetőpartnernek, hiszen akkor befolyásolnám őt. Miután én ismerem legjobban a sebezhető pontjaimat, ezért csak én tehetek fel magamnak olyan kérdéseket, amik igazán elevenembe vágnak. Például, hogy miből gondolom, hogy valóban Istentől kaptam a tehetségemet.

  • De hát, volt egy „üzleti ajánlatod” Istennek, amikor tehetséget kértél Istentől, majd felajánlottad, hogy cserébe az ő dicsőségére fogod azt használni.

  • Állítom, hogy mai napig ennek a kérő imádságnak a meghallgattatásából forrásozik a művészetem. Mindig is izgatott, hogyan válik egy jó rajzkészségű, de teljesen ismeretlen fickóból művész iskolázottság nélkül. Csak azt mondhatom, hogy máig elevenen él bennem az a nap, amikor a tehetségemért imádkoztam, majd elővettem egy rajzlapot, s ott már egy egészen más minőségű rajz született!

  • Aztán vevőket is kértél Istentől. Az ima azonban nem volt elég, egy pap ötszáz kilométert utazott, édesanyád vendégséget rendezett, te pedig megmutattad a mappádat a papnak, aki később fontos megrendelőd lett.

  • Szemesnek áll a világ, szoktuk mondani, de nevezhetjük „szent szemtelenségnek” is. Hiszen maga Isten bátorít, hogy kérj, és kapsz. Csakhogy akinek nincs bizalma, azt nem tudja megajándékozni. Az életem a példa rá. Talán soha nem készítettem volna újságillusztrációkat német megrendelőknek, ha egy nap nem szólítom meg Lukács László főszerkesztő urat, hogy nincs véletlenül egy külföldi lapnál ismeretsége. Egy egész baráti körtől, és egy jól fizető munkától estem volna el, ha nincs bennem elegendő kurázsi. De volt, mert bíztam a gondviselésben. S történetesen épp a Katolikus Újságírók Világszövetségének elnökével kerültem összeköttetésbe. Ha az ember megteszi a magáét, akkor nyugodtan ráterhelheti az Istenre a felelősséget. Emlékszem, egyszer vettem egy használt autót, de csúnyán átvertek, mert kiderült, hogy teljes generáljavítást kell csináltatni. Akkoriban minden fillér számított, a szerelő pedig közölte, hogy kilencvenezer forintba fog kerülni. Na, akkor megfogtam a pénztárcámat, felemeltem Istenhez, és azt mondtam: „Uram, ez nem az én autóm, ez egy szolgálati autó. Én csak egy szőlőmunkás vagyok, de jó a lelkiismeretem, mert mindent megtettem azért, hogy jobb körülmények között éljek. Az, hogy milyen életszínvonalon élek, most már nem az én terhem, hanem a tiéd. Minden nehézség ellenére ez egy nagyon fontos állomás volt az életemben. Hiszen, nem kis bizalom kell ahhoz, hogy fellázadj Istennel szemben, amiért így megszorítja a nadrágszíjat. Végre ki tudtam mondani, hogy: „Mindenem a tiéd, hát, oldd meg te!” Meg is oldotta.

  • A könyvben kevés szó esik a nyomoraidról. Miért?

  • Gondoltam, szentelek majd egy fejezetet a fájdalmaimnak, részben azért, hogy kiírjam magamból a léleknyomorító rosszat, s hogy másoknak bátorítást nyújtsak. Arra ugyan kitértem pár sor erejéig, hogy mennyire megaláztak egy közösségben, azt azonban, hogy volt, ahonnan kitagadtak, végül nem írtam meg. Talán mert a legfájóbbakat nem akartam megörökíteni. Azt viszont megtanultam, hogy van, amikor olyan kilátástalannak tűnik a helyzet, hogy az ember azt hiszi, már nem érdemes a megoldást erőltetni, legbelül azonban nagyon is tudja, hogy ha annyiban hagyja, az egész életén ott lesz a pecsét, hogy ezt a csatát elvesztette. Ez nem csupán az ego hivalkodása, inkább önértékelés kérdése. A lelki békémet viszont nem vagyok hajlandó attól függővé tenni, hogy bocsánatot kér-e a másik vagy sem. Annyira megajándékozottnak érzem magam, és annyi tartalékom van Istenben, hogy nyugodt szívvel elengedhetem, bármivel is tartoztak nekem.

  • Amióta itt beszélgetünk, egyik vevő jön a másik után. Ez egy átlagos nap?

  • Aki Munkácsy-díjat kap, az elsősorban a szakma, és valamilyen erőbefolyással bíró politikai kör támogatását élvezi. Nem utasítanám el a lehetőséget, de nem is várhatom el, lévén, hogy én senki szekerét nem tolom. Én az átlagembernek dolgozom, az ő szeretetük az én közönségdíjam. Ismerek olyan képzőművészt, aki nagy elismerésben részesült, de annyira nem veszik a képeit, hogy a fűtésszámla díját a barátai dobták össze. Az én kitüntetésem a közönség részéről kapott megbecsülés, ami abban nyilvánul meg, hogy nap nap után jönnek, és megveszik a műveimet. Gyorsan hozzáteszem, hogy az elismerések jól esnek ugyan, de mindet továbbadom.

  • Ezt hogy érted?

  • Mondjuk úgy, hogy van különbség a zuhany és a fürdő között. A zuhany alatt az ember gyorsan átengedi a testén a vizet, a fürdővízben viszont tartósan dagonyázik a kellemes érzésekben. Én nem kívánok belefeküdni az elismerések fürdőkádjába, egyszerűen csak átengedem magamon. Különben csak rontana a lelkem Istenre utaltságán. Az persze teljesen természetes lélektani folyamat, hogy azok, akik nem látják az Istent, az isteni jelenlét földi helytartóinak köszönik meg mindazt, amit Tőle kaptak. De ez nem több mint a Simon Andráson átáramló kegyelem. Mára talán már sikerült az egómat egy ezer fokon kisült disznótepertőre leredukálni. Mert én csupán egy munkás vagyok Isten szőlőjében. Aztán, hogy az általam leszüretelt szőlőből milyen bor érik, hogy kinek fogják eladni, mennyiért, s hogy kevernek-e bele vizet, az már nem az én dolgom.

  • Ez lenne az elvárások nehéz „bőrkabátja”, amit nem kívánsz hordani?

  • Azt hiszem, azt a kabátot én soha nem vettem magamra. Gondolj bele, hogy Szinyei Merse Pál azért nem festett tizenhét évig, mert kapott egy lehúzó kritikát. Ha az ember így kiszolgáltatja a saját lelki egyensúlyát mások véleményének, és nincs egy biztos, Istenbe kapaszkodó önismerete, az roppant törékeny. Lehet, hogy száz év múlva a nevemre sem emlékeznek majd. A mennyben senki nem méri majd ezeknek a vonalaknak a művészettörténeti értékét, ott egyedül az fog számítani, hogy mennyi szellemi és lelki energiát szabadítottam fel az emberekben. Emlékszem, egyszer egy lelkész ismerősömet kihívták egy haldoklóhoz, de mire odaért, a nő sajnos kómába esett, ezért már nem tudott vele beszélni. Ott ült az ágya szélén, tehetetlenül, aztán, ahogy imádkozott, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a nő egy kis papírdarabkát szorongat a kezében. Kiderült, hogy az egyik könyvjelzőmmel ment át a másvilágra, rajta ezzel az üzenettel: „Ne aggódj, mert a teremtő Isten, aki jókedvében alkotott — és már születésed előtt is szeretett téged —, örökre tenyerébe írta sorsodat. Most is kezében tart, és nem enged el soha. Az Isten szemében egy dolog számít, az ilyen pillanatok, amikor egy törékeny lélek vigaszt talál két mondatban. Ennek azonban fent van maradandó értéke, nem itt. Illúziókba ringathatnám magam, hogy mennyire szeretik a rajzaimat, de az emberek elsősorban üzeneteket vesznek, őket nem a vonalak esztétikai szépsége fogja meg, hanem a kép kisugárzása, és az megfoghatatlan.

  • Nem rémiszt az elmúlás gondolata?

  • Az emberek félnek a halállal szembenézni, de én tudom, hogy hazamegyek. Mára már azt is ki tudom mondani, hogy: „Istenem, köszönöm az életemet és a halálomat! Legalább addig engedj élni, míg az általad rám bízott feladatot be nem végzem.” Így aztán, ha holnap megbénulna a két kezem, az egyértelmű jelzés lenne a Jóistentől: „András, eleget rajzoltál nekem, köszi! A kezeidre már nincs szükségem. Most már inkább imádkozzál!” S ha az imádsághoz való erőt és értelmet is elveszi, akkor lehet, hogy befordultam a célegyenesbe, és úton vagyok hazafelé.

Ha van még pár perced, kedves Olvasó, hadd adjunk neked egy kis ízelítőt a könyvből. Csupán három tejesüvegről lesz szó, de sokszor ilyen apróságokon múlik, hogy a lényünkön átszűrődő Isten morcos vénember, vagy éppen szerető édesapa. Hát, jöjjön András meséje! Még kisiskolás voltam, amikor édesapám egyszer elküldött a boltba egy liter tejért. Jólesett a bizalom, úgyhogy boldogan siettem haza a megszerzett zsákmánnyal. Lift híján rengeteg lépcsőt kellett megmásznom, és egy rossz pillanatban a tejesüveg a lépcsőhöz koccant. El is törött. Szégyenkezve csöngettem be, de édesapám ahelyett, hogy leszidott volna, együtt érzett velem. Miután segített felmosni a lépcsőházat, újra útnak eresztett. Csakhogy a második tejesüveg is összetört. Na de most jön a „pedagógiai bravúr”, édesapám csak annyit mondott: „Andriskám, a vállalt feladatot sikerrel kell elvégezni!” A megelőlegezett apai bizalomnak meglett a gyümölcse, amellett, hogy végül teljesítettem a küldetést, életre szóló leckét kaptam arról, hogy milyen jellemformáló erővel bír az apai bizalom. Talán neki köszönhetem, hogy a Jóisten szeretetét nem kérdőjelezem meg.

Fekete-Sipos Márti

 
2017-07-18 12:18:13
Kenéz Tünde
Új hozzászólás
0 Hozzászólás

;